Annyiszor merült fel bennem már, hogy hogyan vagyok én a művészekkel. Egyrészt értékelem az alkotásaikat, másrészt viszont látom, hogy a művész élete – bizonyos típusú művészeké – nem diadalmenet. Nem csak a mai, hanem régebbi társadalmakat is ideértve a művészek egyrészt sokszor szegénységben éltek – ez társadalmi kérdés is – másrészt viszont szenvedtek, lelki kínokban éltek, nem utolsó sorban valamilyen formában megbuktak – bűnt követtek el vagy öngyilkosok lettek. Ilyenkor merül fel bennem, hogy az alkotás és az alkotó különválasztható-e.

Én természetesen azt gondolom, hogy a művész általában nehéz sorsot vállal és hogy a szenvedés hozzá tartozik, mert sokszor “a szenvedés szüli a legszebb műveket”. Amilyen tévedésbe lehet itt esni, az a szenvedés túlértékelése, vagy valamilyen glorifikációja, mint a mai Emó szubkultúrában. Talán nem is a szenvedésé, hanem egy túlfűtött, szentimentalista életfelfogásé. Nem muszáj, hogy a művészet egy ilyen heves érzelmi bölcsőböl érkezzen: szerintem kimért, reneszánsz jellegű bölcsője is lehet.

Azt látom még másoknál, hogy a művészeket menteni próbálják és nem elfogadni, hogy adott esetben igenis megbuktak, annak ellenére, hogy a törekvéseik és műveik “önmagukért beszélnek”. Pedig nem ment fel bűn alól senkit, akármilyen alkotást hozott létre.

Elő is fordul ilyesmi – példák erre, talán nem világléptékű alkotással, de Michael Jackson és Oliver Shanti. Előbbi esetében feltehető, hogy őt is bántalmazták. Ez sem menti fel a vádak alól, viszont nála eddig nem derült fény egyértelműen visszaélésre. Nem így Shantinál, aki börtönbe került, mert gyakorlatilag egy gyerek bántalmazó szektát működtetett, amellett, hogy a 90-es évek egyik leghíresebb New Age “szeretet” zenéjét készítette. Persze kérdés, hogy mennyire ő csinálta a zenét, vagy hogy aki ténylegesen csinálta, mennyire volt tudatában annak, ami történik. Vagy csak a pénz miatt csinálták?

Különösen a mai korban, ahol úgy tűnik, a zenei és filmipari művészek egy nagyon degenerált kultúrába vannak vetve, ahol szexuális erőszak és a mai kor mumusa, a gyerekbántalmazás általános. (Régen is volt, de az akkori társadalom nem ítélte meg ennyire súlyosan).

A matematikusok, logikások és erkölcsösök bizonyára felvisítanak, ha azt mondom, hogy nem lehet és kell egy darab ítélettel az embert jellemezni. Az ember elvégre egyértelműen kezelhető/ítélhető kellene legyen (a bíróságon minden bizonnyal igen), de a gyakorlatban ilyen ítélet korlátozó és elveszi a teljes képet. Valahol a végén egyszerűsítve arról szólna ez, hogy valaki vagy egy szuper művész, vagy egy undorító gyerekbántalmazó. Hadd lehessen mind a kettő egyszerre.