Magasan, a hegyekben a hegyet hegyezni tervezem.
Egyhegyűvé válni, addig, amíg a fókuszpontban meg nem gyullad a megértés szikrája.
Párlat. Zöldségek párolása. Az íz-esszenciák teljesfokú kinyerése.
Ugyanezt érzésekben. Ugyanezt érzésekkel. Ugyanazt az egy érzést untalan-untig unalomba hajtani.
Megszületik a desztillált esszencia, a teljesen egyszínű szín, a teljesen önazonos íz, a teljesen hangtalan hang.
A Parfüm, Grenouille, fent a hegyekben.
Ez az egy a parfüm, ami mindenre képes. A világot egyesíti vagy romba dönti. Felemeli vagy aláássa. Kineveti vagy betemeti. Minden lehetséges.
Ez az alkímia, a műveletek tudománya.
Akkor tudunk tovább lépni, ha már látunk magunk előtt. A nézéshez szem kell, a látáshoz megkülönböztetés. Megkülönböztetni akkor tudunk, ha már átéltük, ha van íz a szájban, párlat a tárban.
Párlat akkor lesz, ha sokáig, csendben, szagtalan, színtelen.
Ezért a szenvedés. Ezért a kín és keserűség.
Ezért megyek.

Nemrég jöttem rá, hogy nem csak a versnek és zenének, hanem a prózának is van ritmusa, dallama, és a beszédnek is. Minden írásban egymást érik a szavak: hullámoznak, sűrűsödnek és ritkulnak – úgyszintén a mondatok is gyorsulnak és lassulnak, hol hevesek, rövidek és egyhegyűek; hol hosszú sorokban, méltóságteljesen hömpölyögnek és végül lepihennek, csak hogy újra életre keljenek egy új bekezdésben, egy új fejezetben vagy egy új mondandóban. Attól lesz ez igazi, ha egyazon személy készíti és olvassa; a szöveg fordítása attól lesz jó, ha a fordító a ritmusokat érzékeli és lefordítja.

Nem csak szövegben, a mindennapi életünkben is vannak ritmusok. Mindenki tudja, hogy ha sokáig csinál egy dolgot, akkor megcsömörlik benne, akármennyire jó is az a dolog egyébként. A szünetek, a mellékhelyiségben töltött látogatások, séták a hűtőhöz, telefonhoz érések is mintázatba rendezhetők. Nem csak ezeken a durvább, hanem finomabb szinteken is felcsillannak a ritmusok: gondolatok és képek területén az elménkben. Ehhez már kifinomult érzékelés szükséges és bizony jobban oda kell figyelni, hogy ezeket észrevegyük.

Ezen ritmusok összessége egy emberre jellemző lenyomatot alkot. Ha ezt valahogy lehetne ábrázolni – márpedig miért ne lehetne – akkor kapnánk egy emberről egy képet. Mint az aura, vagy mint a biorezonancia. Mint az asztrológiai képlet. Erre és ennek elemzésére fel lehet építeni egy tudományt és egy gyógyítást. Fel lehet használni személyiség-elemzésnél, csoport harmonizálásnál és reinkarnációs kutatásnál. A ritmus ugyanis olyan tulajdonság, melyek a lélek rezdüléseit tükrözi, tehát nem csak az egyszer élő testünkre jellemző, hanem inkarnációkat átívelően. Az asztrológia is ilyesmi: a csillagok visszatérő köröket írnak le az égen, és az asztrológia is ritmusokról szól, égben tükröződő téridő minőségben játszódó szimfóniákról. Az nem úgy van, hogy az asztrológia megmondja, hogy mi fog történni, hanem az asztrológiai helyzet van, ugyanúgy van mint az összes többi jelenség. És nem utolsó sorban ezeket mind lehet alkalmazni nem csak egy emberre, nem csak egy csoportra, hanem egy egész népre és az egész emberiségre is.

A prózához tartozik egy olvasási sebesség. Nem lehet minden könyvet ugyanolyan gyorsan olvasni. Ha túl gyorsan – vagy akár túl lassan – olvasom, nem fogom igazán megérteni. Régen a zenét kottába diktálták, és nem volt hozzá abszolút mérték. A karmestertől függ, hogyan értelmezi, hogyan olvassa a kottát, mennyire adja vissza az eredeti elképzelést, mennyire sugárzik belőle az eredeti ritmus – vagy mennyire költötte át a saját szájának íze szerint. A mai stúdiós zenéknél kénytelenek vagyunk azt hallgatni, ahogyan felvették, ezáltal elvész egy komponens, ami a kottában még megvolt. Ez egy újabb kompromisszum a minőség rovására, a mennyiség javára. Ugyanezért érezzük azt, hogy a hangoskönyv nem ugyanaz, mint a nyomtatott könyv, ami a hasonlatban a kotta. Azt az esetet kivéve, amikor maga az alkotó olvas fel.

Filmszakmások azt mondják, a munka végén úgy ellenőrzik a vágást, hogy lejátsszák sokszoros sebességen és egy finom lüktetést figyelnek meg benne. Az ember járása is ritmikus, és nem csak a lépések, hanem mondjuk 4 lépések egységére, egy túrában meg még hosszabb mintázatokat is felfedezhetünk. De ritmusok szövik át az egész létezést. A téridő hullámokból áll, és ahol különböző hullámok alkotnak egy egészet, ott lesznek ritmusok is. És mi a helyzet az önhasonló fraktál ritmusokkal, amik kicsi meg nagy skálán ugyanazt a mintázatot mutatják? Vajon ilyenek is vannak az emberi ritmusokban? Egy egész rejtett világ vár felfedezésre!

Vissza a versekhez, az egóhoz és a földre: egy ideig nem értettem, mi a bajom a versekkel, miért nem értem őket? Később jöttem rá, hogy azért, mert a vers ritmusa elvonja a figyelmem a tartalmáról! Csak arra tudok figyelni, milyen szép a dallama, milyen szép a lejtése, a szavak szimfóniájára, de hogy mit mondanak ezek a szavak, ahhoz már túl sok fele kéne figyelnem. Így hát a zene való inkább nekem és azon belül is az, aminek nincs értékes szövege. És végül ez az írás is csak arról szólt és az ihlette, hogy hogyan mentem ki magam, ha nem tudok mit kezdeni egy verssel…

Az ember mindig valaki más kárára él. Az autózás általi környezetszennyezést, a luxust, de az átlagost is aligha kell említsem. De én nem erről beszélek. Veszel egy kenyeret a boltban? Szegény afrikai éhezőktől vetted el. Zuhanyzol, pazarlod a vizet? Indiában naponta többezren halnak szomjan, mert nincs ivóvíz. Megszülettél? Már az is baj, mert valaki mástól vetted el a kórházi ágyat, ebben a szűkös magyar egészségügyben, sőt, a szülész/orvos közben valaki más életét menthette volna meg, ahelyett hogy veled foglalkozzon.

A megoldás csakis az lehet, hogy meghalunk. Csakhogy akkor meg jön a temetés, fizetni kell a papot, és fákat vágnak ki a koporsódnak. A hamvasztás és felgyújtás sem jó, mert a benzint is valahonnan ki kellett termelni. Talán vízbe fulladni, hogy ne küldjenek utánad búvárokat? Sajnos a kanti kategorikus imperatívusz szerint ha mindenki ezt tenné, akkor kiáradna a Duna, és ez megint nem jó. Egy dolog marad: menj ki egy mezőre és várj, hogy elraboljanak az ufók. Ez garantáltan nem hagy semmilyen nyomot, és még hátha, de hátha, valami izgalmas is lesz a végén.

Egy mostani írás szerint Heather O’Rourke, a Kopogó szellem 1-3 (80-as években készült film) gyerekszínészét 11 éves korában az ott levők annyira brutálisan erőszakoltak meg egy sorozat filmezése után, hogy mentőt kellett hívjanak. Egy évvel később belehalt ennek komplikációiba. Ha igaz, már 5-6 éves kora óta rendszeresen bántalmazták, mint sok más gyerekszínészt is Hollywoodban. Az említett sorozat a Rocky Road, és annak egy epizódjának forgatására hozták be Heathert, bikiniben táncoltatták a színpadon, miközben férfiak élveztek, utána hárman vitték el a backstage-re és akkor történt ez az eset, amikor mentőket hívtak hozzá, talán valamilyen tárgy behelyezése miatt. A szülei erről nem tudtak, és nekik valami más sztorit adtak be, ami miatt nem kezelték megfelelően. Egy évvel később vég- vagy vastagbél problémák miatt műtötték és félrediagnosztizálás miatt halt meg. Akár a folytatólagos anális erőszaknak lehet ez egy következménye.

Nem tudni még, hogy minden stimmel-e ebben a sztoriban. A szemtanú, akitől ezt tudjuk, egy másik gyerekszínész, akit ugyancsak bántalmaztak. Nem tudom, hogy mennyire biztosan tudhatja, hogy Heather halálát tényleg az erőszakolások okozhatták-e, de maga a felvetés is ijesztő.

És hogy ki az elkövető. Többek között Spielbergre meg Jared Leto-ra gyanakszanak – még ha nem is feltétlenül ennél a konkrét esetnél, de hogy lehet, hogy ha ennyire elterjedt a gyerekbántalmazás a szakmában és az ő filmjei alatt, hogy sohasem tett ellene semmit? Ezek az esetek annyira ismertek Hollywoodban, Weinstein és az azóta előjött rengeteg eset óta tudjuk, hogy “ó, hát mindenki tudta, hogy x/y ilyen”! Nem teszi ez bűnrészessé az összes producert, rendezőt és stábot? Nem tesz ez bűnrészessé minket is, akik ezeket tudván fogyasztjuk a filmipar terméseit?

Sajnos nem sok valószínűsége van, hogy megtudjunk többet erről a konkrét vádról, se arra, hogy hír legyen belőle, mert nincs aki képviselje őt, rég elmúlt/elévült az egész, és bizonyíték se lenne rá. Marad egy anonim viharfelhő a folyamatban levő viharban.

A történetet egy megbízható anonim hollywoodi szivárogtató blog közölte.

Az utóbbi hetekben Weinstein után mintha gátszakadás történt volna, úgy ömlenek a vádak a színészekre és zenészekre. Ebben a posztban szeretnék figyelmeztetni arra, hogy nem csak felnőtteket értek ilyen zaklatások, hanem serdülőket, gyerekeket is. Néhány esetben már ítélet alapján, néhányban még csak “nyílt titok”.

• Roman Polanski – azóta is bújkál az igazságszolgáltatás elől.
• R. Kelly – már jó ideje vádolják gyerek szexrabszolgák tartásával. Ha rapperekről van szó, Jay-Z se maradhat ki.
• Kevin Spacey – talán nem elszigetelt volt az egy kamaszfiúval való esete, mert a híres “Lolita Express”t is megjárta.
• Lou Pearlman – a 90-es évek fiúbandáit fedezte fel-menedzselte, mint a Backstreet Boys, N’Sync, LFO, és Justin Timberlake – és közben zaklatta is őket.
• Kaya Jones, a Pussycat Dolls rövid időre “kísérleti tag” azzal vádolta a bandát, hogy gyakorlatilag egy prostitúciós hálózatban vett részt.
• Corey Feldman már jó ideje állítja, hogy Corey Haim-el együtt zaklatták gyerekkorában nem egy esetben, hanem rendszeresen. Az utóbbi hetekben ismételten előtérbe került és több nevet is elmondott, és egy filmet szándékszik készíteni a témában.
• Jared Leto – egyelőre csak szóbeszéd szintjén.
• Charlie Sheen – még róla sem tudni biztosat.

És végül van a nyílt titok film. Ebben Hollywood működésébe kapunk betekintést a gyerekek zaklatásával kapcsolatosan. Nem csoda, hogy hiába kapott nagyon jó kritikát a film, kigolyózták őket a filmfesztiválokról és nem került mozikba.

Egy hónap telt már el Amerika egyik legsúlyosabb lövöldözése óta, amit állítólag a milliomos Stephen Paddock egyedül követett el. Közben lassan annyi az ellentmondás, hogy valószínű, ismét egy megrendezett esemény történt. Nézzük.

• az érintett szálloda részvényeit egyes tulajdonosok nagy mennyiségben eladták pár héttel az esemény előtt, holott a piac éppen pozitívan értékelte azokat
• szemtanúk beszámolnak több mint egy lövöldözőről és néhány videón is úgy tűnik, hogy több helyről vannak lövések; aztán két ilyen szemtanú később ismeretlen okokból meghal
• a rendőrség háromszor is megváltoztatta az “abszolút ellenőrzött igazságot”, amit sajtótájékoztatón elmondott, azaz legalább három verzióban adták elő az eseményeket, mindig váltig állítva, hogy az egész biztosan igaz
• a koronatanú biztonsági őr egyetlen egy showműsorban jelent meg és ott is szinte a szájába adták, mit mondjon; egyébként pedig hosszabb időre eltünt külföldre, egy nappal az esemény előtt vették fel biztonsági őrnek annak ellenére, hogy engedélye sincs rá
• az elkövető egyik testvére ellen nyomoztak gyerekpornó miatt
• az elkövető leghíresebb fényképe fotosoppolt
• semmilyen biztonsági kamera felvételt sem adtak ki a kaszinó több ezer kamerája közül
• az elkövető laptopjából hiányzott a merevlemez (ha valaki úgyis meghalni tervez, nem mindegy, mi van rajta?)
• az elkövető pszichopata lehetett – egy áldozati, bántalmazott nőt “tartott” párjaként, érzéketlen volt, és még lehetne sorolni..
• az interneten egy bennfentes pár héttel korábban figyelmeztetett egy Las Vegasban várható negatív eseményre, mások pedig a koncert előtt közvetlenül a helyszínen

Egyhamar szerintem nem fog kiderülni, mi történt. Egyelőre ez is csak egy újabb homályos eseményként kerül fel a Kennedy gyilkosság és 9/11 mellé.

Talán úgy is lehetne definiálni az ateistát, mint aki nem hisz Istenben, nem hisz egy általános “intelligens” rendező elvben, hívjuk azt akár Szellemnek, karmának, sorsnak, vagy a mai divat szerint tudatosságnak. A lényeg itt abban van, hogy az ateizmust egy tagadással definiálom, nem pedig a hívőket definiálom hívéssel. Az az igazság, hogy mindkét dolog egy állásfoglalás a kérdésben és mind a kettő elmélet, amíg nem életvitel.

Az ateizmus és ehhez kapcsolódó izmusokban, mint redukcionizmus, materializmus, szcientifizmus, anélkül hogy ezekről pontosabban megmondanám, micsoda, mégis az lehetne a közös, hogy ha azt kérdezem, hogy miben hisznek, akkor a véletlenben hisznek. A Véletlen az ő új Istenük. Mert végső soron a redukcionizmus azt mondja, hogy minden társadalmi, pszichológiai, lelki jelenség a fizika törvényeire vezethető vissza, azt márpedig a véletlen irányítja kvantumszinten: az evolúció is a véletlen műve, az ember, a spirituális élmények is szerintük csak random mutációk eredménye. Viszont az ember tudattalanja attól még működik, és a vele történteket egy nem tudatosított hittel fogja lényegében értelmezni. Tehát ez az ember ki lesz szolgáltatva a tudattalan démonainak, mert a hitet száműzte a tudatából. Ő ezeket utána meg már csak valamiféle agyi betegségnek tudja értelmezni. Vagy parajelenségnek, és megszületnek a redukcionizmusra épülő pszi/paratudományok, amik valamiféle ismeretlen tudományos dologra próbálják visszavezetni azt, amit az ember a hit elűzésével teremtett.

Nyilván nem azt mondom, hogy nincs tudományos alapja a spirituális megnyilvánulásnak, és azt sem, hogy a hit önmagában érték. Minden bizonnyal szükséges lépcsőfok a hit feladása és később olyan fokú integrálása, hogy az már nem különállóan létező valami, hanem az élet része. A nehézség ott van, amikor az érthetően nehezen viselhető kétely és nihil helyett a tudomány jön mint a megmentő és ebben benne is ragadunk, sőt, innen próbáljuk megfogni az Isten grabancát. De azt is mondhatnám, hogy a sátán farkát, hiszen ezen a szinten épphogy teljesen mindegy:).

Annyiszor merült fel bennem már, hogy hogyan vagyok én a művészekkel. Egyrészt értékelem az alkotásaikat, másrészt viszont látom, hogy a művész élete – bizonyos típusú művészeké – nem diadalmenet. Nem csak a mai, hanem régebbi társadalmakat is ideértve a művészek egyrészt sokszor szegénységben éltek – ez társadalmi kérdés is – másrészt viszont szenvedtek, lelki kínokban éltek, nem utolsó sorban valamilyen formában megbuktak – bűnt követtek el vagy öngyilkosok lettek. Ilyenkor merül fel bennem, hogy az alkotás és az alkotó különválasztható-e.

Én természetesen azt gondolom, hogy a művész általában nehéz sorsot vállal és hogy a szenvedés hozzá tartozik, mert sokszor “a szenvedés szüli a legszebb műveket”. Amilyen tévedésbe lehet itt esni, az a szenvedés túlértékelése, vagy valamilyen glorifikációja, mint a mai Emó szubkultúrában. Talán nem is a szenvedésé, hanem egy túlfűtött, szentimentalista életfelfogásé. Nem muszáj, hogy a művészet egy ilyen heves érzelmi bölcsőböl érkezzen: szerintem kimért, reneszánsz jellegű bölcsője is lehet.

Azt látom még másoknál, hogy a művészeket menteni próbálják és nem elfogadni, hogy adott esetben igenis megbuktak, annak ellenére, hogy a törekvéseik és műveik “önmagukért beszélnek”. Pedig nem ment fel bűn alól senkit, akármilyen alkotást hozott létre.

Elő is fordul ilyesmi – példák erre, talán nem világléptékű alkotással, de Michael Jackson és Oliver Shanti. Előbbi esetében feltehető, hogy őt is bántalmazták. Ez sem menti fel a vádak alól, viszont nála eddig nem derült fény egyértelműen visszaélésre. Nem így Shantinál, aki börtönbe került, mert gyakorlatilag egy gyerek bántalmazó szektát működtetett, amellett, hogy a 90-es évek egyik leghíresebb New Age “szeretet” zenéjét készítette. Persze kérdés, hogy mennyire ő csinálta a zenét, vagy hogy aki ténylegesen csinálta, mennyire volt tudatában annak, ami történik. Vagy csak a pénz miatt csinálták?

Különösen a mai korban, ahol úgy tűnik, a zenei és filmipari művészek egy nagyon degenerált kultúrába vannak vetve, ahol szexuális erőszak és a mai kor mumusa, a gyerekbántalmazás általános. (Régen is volt, de az akkori társadalom nem ítélte meg ennyire súlyosan).

A matematikusok, logikások és erkölcsösök bizonyára felvisítanak, ha azt mondom, hogy nem lehet és kell egy darab ítélettel az embert jellemezni. Az ember elvégre egyértelműen kezelhető/ítélhető kellene legyen (a bíróságon minden bizonnyal igen), de a gyakorlatban ilyen ítélet korlátozó és elveszi a teljes képet. Valahol a végén egyszerűsítve arról szólna ez, hogy valaki vagy egy szuper művész, vagy egy undorító gyerekbántalmazó. Hadd lehessen mind a kettő egyszerre.

Szathmári Sándor regénye az egyik kedvenc regényem. Nem az irodalmi értéke miatt, ami szinte nemlétező, hanem a robbantó hatása miatt. Olyan, mint egy gránát, mely repeszekre zúzza szét a társadalmi/politikai normákat, szokásokat. Kíméletlenül újra és újra nekiront és a földbe tapossa őket, és a végén, amikor már azt hiszed, mindenki halott, még mindig odarúg egy hatalmasat. Ez a regény különös kegyetlenséggel begyújtott atombomba. Igen, ha valaki egy idegen bolygóról tévedne a Földre, pont így érezné magát, mint regénybeli főhősünk.

Így tudnék összegezni néhány gránátrepeszt:

Micsoda dolog ez, hogy nem minden ember egyenlő? Hogyhogy attól függ, hogy mit kapok az életben a társadalomtól, hogy hova születek?

Mi ez a hülyeség, hogy nem minden embernek jár egyenlő fizetség és pénz?

Hogy van az, hogy a szex tabu? Miért nem lehet megtanítani az embert a legfontosabb testrészeinek megfelelő használatára? Miért kell valami idióta szabályrendszert alkalmazni, amíg eljutok azok használatáig?

Mi ez a alpári nagy baromság, hogy valakit tegezni kell, valakit magázni, valakit tessékelni? Minek kell egyáltalán köszönni?

És végül mi ez a megmagyarázhatatlan, kiismerhetetlen, totálisan illogikus és értelmetlen és gusztustalan idióta időtpocsékoló baromság, amit divatnak hívnak?

+1: miért nem lehet egyszerűen leírni ezeket a szabályokat – miért kell ezeket is titkolni – és miért megbotránkoztató, ha valaki rákérdez?

És még a háború, a nacionalizmus, a hiánygazdaság, az egyház és papok, meg a költők is megkapják a magukét. Ha a fenti pontok közül bármelyik megérintett, te is nevetni fogsz! Mert én mindegyik pontban érintett vagyok és abba se tudtam hagyni.